Ball is Life – A szenvedély nyomában

… Oké, rendben, tényleg kicsit retardált turistásra sikerült venni aznap a figurát. Naivan azt gondoltuk, hogy jó ötlet volt három fehér külföldinek a Los Angeles-i gettó szélén rihegve-röhögve bandukolni a buszmegálló felé. A reptérre szerettünk volna kijutni, és épp az volt a legközelebbi megálló. Los Angeles a legtöbb amerikai nagyvárossal együtt nem éppen a kiváló tömegközlekedéséről volt híres. Amikor először suhant el mellettünk egy rendőrautó még nem sejtettünk semmit. Pedig a rend lelkes őrei már akkor is gyanúsan méregettek minket. Aztán, amikor egy perccel később ismét mellénk gurultak, akkor egy kicsit meghűlt bennünk a reggeli széklet. Az éjfekete, szirénákkal felszerelt Ford Mustang elején komor vadráccsal nem túl sok jót sejtetett. Az autó egy pár lépésre állt meg előttünk majd komótosan kihajolt az egyik officer:

Poliszbácsi: – “Hová lesz a menet srácok?“  

(Hirtelen felindulásból az futott át az agyamon, hogy ez tök nyilvánvaló: gondolom egyenesen a börtönbe. Tuti ránk húzzák a vizes lepedőt, hogy kokót árulunk a gettó szélén. Már biztos előre bekészítették a kis csomagokat, amit majd a zsebeinkben fognak “találni”. Elsőként az Alcatraz rémképe sejlett fel lelki szemeim előtt, de az ugye kicsit odébb, San Francisco-ban van. Persze lehet hogy csak túl sok tévét nézek…)

Mi: – “A reptérre tartunk, és gondoltuk busszal lenne a legkézenfekvőbb” – válaszoltuk tétovázva. (Az elkeveredett csomagjaink ürügyén készültünk oda, nem elutazóban voltunk.)

Poliszbácsi: “Azt ugye tudjátok, hogy nem egy életbiztosítás magatokban barangolni ezen a környéken? Itt farkastörvények uralkodnak.” 

Mi: “Hát…khmm…persze…most már igen.” – vettük tudomásul kissé megilletődve. Hirtelen kérdően kezdtük el keresni egymás tekintetét, hogy most vajon mi lesz. Tulajdonképpen szerencsések vagyunk, hogy egy helyi gang még nem lőtt minket szitává, és akasztotta a kilyuggatott hulláinkat az egyik keresztező autópálya hídjára. Ám ekkor jött a meglepő fordulat:

Poliszbácsi: “Na, pattanjatok be, kiviszünk bennetek a reptérre!” 🙂

A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha egy amerikai rendőrautó letartóztatott bűnözőknek fenntartott, és ráccsal elszeparált, kemény, műanyag hátsó ülésén kötök majd ki. Ráadásul teljesen ártatlanul. Szerencsére a kezdeti ijedtség ellenére ez a sztori egész vidám véget ért. A reptéren azért még dobtunk egy lapáttal a turistás fílingre és fotózkodtunk egyet a vidáman pózoló kaliforniai rendőrökkel. És ennek a napnak hol volt még a vége?… 

A város a szikrázó kora délutáni napsütésben úszott, pedig már jócskán november derekán jártunk. A belváros felhőkarcolói között baktatva minden egyes lépéssel magasabbra szökött bennem az adrenalinszint. Aztán megérkeztünk az egyik hatalmas épület földszintjén elhelyezkedő irodához, és beléptünk a recepcióra. Izgalommal teli tört-angolsággal elhebegtem ki vagyok, és mit szeretnék, majd bemutattam a bizonylatot és a személyazonosító igazolványom.

Pár perccel később ott volt a kezemben a három ropogós papíros. Úgy fosztorgattam őket, mint hülyegyerek a mikuláscsomagot. Innentől már semmi nem álhatta útunkat: este fél nyolckor jelenésünk van a Staples Center-ben! Egy levegőt szívhatunk majd Jack Nicholsonnal, Denzel Washingtonnal és a Los Angeles Lakers  történetének, valamint a kétezres évek egyik, ha nem a legikonikusabb kosárlabdázójával, – az azóta sajnos tragikus körülmények között elhunyt – Kobe Bryanttel.

Ha akartam volna sem tudtam volna leplezni a mindenen túláradó gyermeki izgatottságom. Úgy pózoltam a bejáratnál Magic Johnsom szobra előtt, mintha én fedeztem volna fel Amerikát. Bemutattuk jegyeinket, és már lépdeltünk is tovább a hatalmas előtereken át a szektorunk irányába. Európai kosárlabda rajongóként furcsa látvány volt, ahogy a helyi családok hatalmas popcorn és hamburger hegyek, illetve hordónyi kóla adagok társaságában sétáltak el mellettünk. Mintha csak moziba indulnának. Hiába, volt némi kulturális különbség eközött és a hazai – amúgy délszláv vonalat erősítő – szurkolói hozzáállás között. Ők szórakozni jöttek, mi pedig rendszerint háborúzni. Szidni, fújolni, káromkodni és kiadni a hétköznapokban felgyülemlett dühöt. Persze színház és színház között is van különbség. A Staples Center bérleteseit többnyire a tehetős hollywoodi elit teszi ki, míg odahaza egy profi kosármeccs a hétköznapi emberek számára is tökéletesen megengedhető élményforrás. Amerikában azonban az átlagemberek inkább csak a nappaliból, a tévécsatornáik révén követhetik kedvenc kosárlabdacsapatuk mérkőzéseit.

Belépvén, a hatalmas stadion és a pálya felett átívelő gigantikus kivetítő már-már futurisztikusnak hatott. Annyira magával ragadott a légkör, hogy csak kapkodtam a fejem. A szünetekben a táncos lányok show-ja és a meccset helyszínen követő hollywoodi hírességek bemutatása csak tovább fokozta ezt az egész szürreális élményt. A helyi Los Angeles Lakers csapata a Phoenix Suns gárdájával mérkőzött meg, így olyan – a kosárlabda rajongók által minden bizonnyal ismert – all-time hírességeket láttam együtt a parketten pattogtatni mint: Steve Nash, Amare Stoudemire vagy a zenitjén ugyan már túllendült, de még mindig sztárnak számító Grant Hill. 

Annyira izgatott voltam, hogy a meccsből magából csak jelenetek maradtak meg. Egyik alkalommal például a Lakers egyik cseréjének – Shannon Brown – olyan iszonyatosat sikerült zsákolnia, hogy lefele menet leszállási engedélyt kellett kérnie a LAX irányítótornyától. A phoenixi gárda nem igazán állt a helyzet magaslatán, szó szerint körbedobálták a gyűrűt. Vártam is, hogy a félidőben integető Justin Timberlake, Matthew Perry, Woody Harrelson trióból mikor szólal fel az utóbbi azzal, hogy:

“ Héjj, még mindig téglákat hajigáltok? Mi ez vazze, kőműves-gyülekezet? Nekem fugázópisztolyra lenne szükségem csezdmeg, hogy ebben a ligában játszhassak. De van egy ötletem! Álljunk meg most azonnal, gyűjtsük össze ezt a rengeteg téglát és építsünk menedéket a hajléktalanoknak! Végre anyátoknak is lesz szállása…” (a White Men Can’t Jump c. film után szabadon.) 🙂

Az este fénypontja – mint általában – most is Kobe Bryant és az ő elképesztően elegáns játéka volt. A srác teljesen más szinten játszott mint a többiek. A rá jellemző könnyedséggel és halálos nyugalommal szerezte pontjait, miközben teljes kontrol alatt tartotta a mérkőzést. Ahogy az többnyire lenni szokott, a Fekete Mamba mellett a többieknek ezen a napon ismét csak mellékszerepeket osztottak. Minden idők egyik legnagyobbja fikarcnyi kétségeket sem hagyott senkiben a felől, hogy a Staples Center bizony az ő “játszótere”.

Remélhetőleg az olvasók közül is sokan látták a Last Dance című hazánkban és világszerte is méltán népszerűvé váló dokumentum-sorozat, amely a 20. század legnagyobb hatású sportolójának választott Michael Jordan karrierjét kísérte figyelemmel. Jordan sport iránti elköteleződése, versenyszelleme és győzni akarása példa nélküli volt a kosárlabdázás egyetemes történetében. Mindössze egyetlen játékosnak sikerült e téren közel kerülnie minden idők legnagyobbjához: Kobe Bryantnek. Bryant munkamorálját a kosárlabda társadalom berkein belül és azon kívül is legendák övezték egész pályafutása során. 

Most azonban távolodjunk el egy kicsit Hollywoodtól és a napfényes Kaliforniától. Gyerekkoromtól kezdve a kosárlabda egy olyan egész életen átívelő szenvedéllyé vált, amelyhez megannyi felejthetetlen élmény és rengeteg e köré szövődő barátság köthető. A sportág hazai népszerűségének tükrében ez nyilván nem példa nélküli, de közel tíz évvel ezelőtt egy olyan országba tettem át a székhelyem, ami a kosárlabda szempontjából elég baljós jelekkel kecsegtetett.  Angliába, a futball és a rögbi hazájába.

Azonban még mielőtt Angliára térnék, repüljünk kicsit vissza az időben egészen a 90-es évek közepéig. Az Egyesült Államokban rendezett focivébé idején ugyanis még nyoma sem volt a kosárlabda iránti határtalan elköteleződésemnek. Tízévesen épp úgy, mint a kortársaim többségének, nekem is a labdarúgás volt mindenem. Az olasz foci szerelmeseként “copfocska” – Roberto Baggio – égbe lőtt tizenegyese a brazilok elleni világbajnoki döntőben mély sebeket ejtett az akkor még épp csak fejlődésben lévő lelkivilágomon. Képtelen voltam ép ésszel felfogni, hogy végül nem az olasz csapat emelhette magasba a nyertesnek járó trófeát. Emellett természetesen focizni is imádtam – ami egyébként azóta sem változott – , de valahogy még sem igazán találtam a helyem a füves placcon.

A szüleim ekkoriban már bérletes szurkolói voltak a körmendi kosárcsapatnak, és egyszer engem is magukkal vittek. Aztán egyszerűen ott ragadtam. A csapatunk jól szerepelt a magyar bajnokságban, és akkortájt tűntek fel az első tengerentúli légiósok is a magyar kosárlabda horizontján. Nekünk is jutott egy, méghozzá a legjavából. Kamaszként teljesen lenyűgöztek a hihetetlen atletikus képességei, és a senki mással össze nem hasonlítható elegancia, amivel játszott. Hatalmasokat zsákolt, olyanokat, amiket addig csak a tévében láthattunk a német DSF csatorna NBA összefoglalóiban. Pillanatok alatt beleszerettem a játékba. Később egy másik tengerentúli srác is csatlakozott a csapathoz, és kész is volt az instant amerikai showtime. Ott, nálunk, abban a rábaparti, kisvárosi porfészekben, aminek a csarnokát az ellenfelek szurkolói szimplán csak istállónak hívták. Azért a csapatért azonban a körülményektől függetlenül sem lehetett nem lelkesedni. Így, közel 25 év távlatából visszatekintve egy valószerűtlenül magával ragadó időszaknak lehettem részese. A kosárlabda ott és akkor tömeges hitvallássá vált.

Aztán jött az 1996-os atlantai olimpia, ami ugyancsak tartogatott pár meglepetést. Az Egyesült Államok összerakta a Dream Team III néven elhíresült szupercsapatot a korszak legjobb NBA játékosaiból. Egy seregnyi, később a Hírességek Csarnokába választott játékos tette tiszteletét az olimpián, amit aztán lehengerlő játékkal és végül veretlenül nyertek meg. Legkisebb arányú győzelmük is mindössze 22 pont volt, a fináléban pedig 26 ponttal diadalmaskodtak a jugoszlávok felett …

Ez volt az a pont, ahol tulajdonképpen hátat fordítottam a labdarúgásnak, és az akkori kedvenc csapatomnak az AC Milannak. Innentől kezdve már csak a világbajnokságokat, európa bajnokságokat, illetve a Bajnokok Ligája végjátékait követtem nyomon a tévében. A kosárlabdát pedig vallásos szenvedéllyel kezdtem követni és játszani. A történethez hozzátartozik, hogy nemcsak alacsony voltam, hanem ráadásul még gyenge fizikumú is. A kosárlabda tehát abszolút kézenfekvő választásnak tűnt! 🙂

A körmendi csapat időközben magyar bajnoki címet szerzett, mi pedig a város utcáin ünnepeltünk. Folyt a pezsgő, és az egész város örömmámorban úszott. Később a gimis nyaraim nagy részét az utcán töltöttem, és rengeteg barátra tettem szert a sokszor késő estékig tartó kosárlabdacsatákban. Ahogy már jeleztem, sem fizikális adottságaim, sem rendkívüli tehetségem nem volt soha a játékhoz, épp csak annyi, hogy hobbi szinten is szórakoztató és kompetitív meccseket tudtunk vívni az “utca népével”.

A kosárlabda egy hihetetlenül impulzív és dinamikus játék. Egyénileg nemcsak gyors döntéshozatalt és kreativitást igényel, de technikailag sem tartozik a legkönnyebb sportok közé. Jól dobni, cselezni, passzolni, védekezni megtanulni hosszú, hosszú évek munkája. Ha valakit szerencsés genetikával és megfelelő edzésmorállal áldott meg a sors, akkor a sportág atletikus szegmensében is egészen látványos megoldásokkal lehet szórakoztatni a nagyérdeműt. Az tény, hogy a magasságot nem lehet tanítani, de minden más fejleszthető. A kosárlabda egyidejűleg tanít meg egyénileg és csapatban is gondolkodni. Bár analógiáját tekintve a focihoz elég hasonló játék, de én személy szerint azért kedvelem jobban, mert alapvetően gyorsabb, dinamikusabb és “akciódúsabb” a játékmenet.

Sem az egyetemi évek, sem a későbbi munkával töltött budapesti időszak alatt nem adtam fel a játékot. Azonban a 2011-es esztendőben mégis úgy tűnt, hogy döntő fordulathoz érkeztem nem csak a kosárlabdát, de az egész életemet illetően. Ekkor költöztem ugyanis át a brit szigetországba. Szentül meg voltam róla győződve, hogy ha valahol, na akkor itt tuti, hogy komoly nehézségekbe fogok ütközni a játékot illetően. Az angolok focihoz intézett vallásos elköteleződésével lélekben könnyedén tudtam azonosulni, hiszen egyrészt anno én is hatalmas rajongó voltam, másrészt a labdarúgás szeretete alapvetően mind a mai napig megmaradt. 

Amit azonban soha nem fogok tudni megérteni, az a másik nemzeti sportjuk, a rögbi.

A sportág mindenfajta eleganciát nélkülöző durvasága, és alapvetően erőszakra épülő játékmenete engem személy szerint kifejezetten taszít. Szerintem a rögbi egy olyan félcivilizált időtöltés, ahol pár vérben forgó szemű előember egy kiadós tábortüzes lakoma után egymás levadászásával enyhíti a túlzott mértékű alkoholfogyasztás által kiváltott ösztönös erőszak iránti vágyát. Teljesen mindegy milyen áron, csak az a szerencsétlen tojáslabda valahogy a vonal túloldalára kerüljön. A hiányzó fog, betört fej, letépett kar és nyílt lábszártörés pedig olyan “hozzáadott érték”, amit csak a hasonlóan szofisztikált közönség tud a magáévá tenni. Kicsit olyan az egész, mint az Éhezők Viadala. Gondolom a labda is gömbölyűként kezdhette pályafutását, csak agyonfeküdték, mint részeg koca a kismalacait. 

Rögtön elnézést is kérnék a ‘karcos’ véleményért minden rögbi-rajongó olvasótól. Tisztában vagyok vele, hogy ezért a sommás összefoglalásért minimum sárga lapot érdemelnék. 

(…bár gondolom a rögbiben az sincs, mert úgy tűnik elég kreatívan és szabadon lehet benne eszetlenkedni. …Második sárga! Irány az öltöző… :))

De hogy visszakanyarodjak a kosárlabda irányába, egy szó mint száz, a fentebb vázoltak némi kétséget ébresztettek bennem. Szerencsére azonban gyorsan kiderült, hogy az első munkahelyemül szolgáló szabaidőparknak történetesen volt egy saját kosárcsapata. A keretet ekkoriban kizárólag lengyel fiatalok alkották, és a helyi megyei bajnokságban – Somerset League – játszottak. A csapat tök utolsó volt minden idényben, és soha nem nyertek egy meccset sem. Ez igazából annak tükrében kevéssé volt meglepő, hogy a többi csapat a környező kisebb városok iskoláit képviselte. Saját edzővel és normális edzésekkel. A park csapata azonban csak egy maroknyi lelkes amatőr volt, akik hobbiból kosaraztak hetente egyszer, amit edzésnek csak jóindulattal lehetett nevezni.

“Lengyel-magyar két jó barát” – tartja a mondás, ami szerencsére hamar be is igazolódott. A srácok szinte rögtön befogadtak. Az első meccsem előtt – mindössze pár közös játék után – az épp edzőnkké avanzsált Coach Rafa azzal fordult hozzám, hogy ne gondolkodjak túl sokat, ami a kezem ügyébe akad, azt dobjam el. Hát nekem ugyan nem kellett kétszer mondani! 

Az eredmény azonban elég tragikusra sikerült: 12 hárompontos-kísérletből írd és mondd: egy, azaz egy darab talált be. Természetesen kikaptunk, de a végén az edzőnk mosolyogva jött oda hozzám a következő szavakkal: “ Semmi gond, nem volt ez rossz… de a jó nem ilyen! ” 🙂

Később aztán a szezon folyamán két meccset is sikerült megnyernünk, így a korábbiakhoz képest emelt fővel zárhattuk az idényt. Tudom, alamizsna-gyanús, de a lényeg nem is ez, hanem hogy ismét olyan közösségbe kerültem, amit a közös hobbi, a közös szenvedély tartott össze. A “pályafutásom” azonban tiszavirág életűre sikeredett, mivel az idény befejeztével a hatvan mérfölddel odébb fekvő Bristolba tettem át a székhelyem.

A bristoli környezetet viszont már közel sem találtam ennyire befogadónak. Az első másfél évben ugyan el-el látogattam különböző edzésekre, de az az arrogancia amivel itt szembesültem, azért leverte kicsit a biztosítékot. Ezeknek a helyi srácoknak akkora arca volt, hogy talicskán tolták be az edzések előtt, és az anyjuk jött értük mikrobusszal, hogy valahogy haza is tudják vinni. 

Egy alkalommal az egyik edző ezzel fordult hozzám. Idézem:

Coach: “Pete, you’re passing way too much, you should be more greedy!”

Én: “Sorry, I am not sure what the word ‘greedy’ means.…”

Coach: “What?  Jesus dude, shoot more for f*ck’s sake!”

Tehát konszolidáltan arra kért, hogy legyek sokkal önzőbb, és dobjak rá többet. Mondtam neki, hogy értem, persze, de az feltűnt-e, hogy a csapatom tagjaitól csak bíróság által jóváhagyott láthatási engedéllyel, vagy közjegyző által aláírt és lepecsételt örökösödési nyilatkozattal látom csak viszont a labdát. Értem én, hogy van itt egy csomó viszonylag fiatal és nehéz helyzetű srác, akik virítani akarnak, de bohóckodni a cirkuszban kell. Ez itt Bristol-felső egy raklap paradicsomos babot zabáló Harry Potter-rel és nem a New York-i Rucker Park… 

Természetesem ez volt az utolsó randevúnk, de senki nem bánta különösebben. Szerencsére később sikerült csatlakoznom egy nemzetközi kontingenshez, és az elmúlt hat évben velük játszottam rendszeresen, heti egy alkalommal.

Nagyjából két évvel ezelőtt az akkori munkatársaimmal épp egy péntek esti sörözést tartottunk az irodánkhoz közel eső pub-ban, amikor valaki váratlanul megkocogtatta a vállam. Meglepetten oldalra fordultam, és kérdően tekintettem fel a mellettem álló ismeretlen személyre. Bemutatkozott, és gyorsan hozzátette, hogy emlékszik rám, hogy valahol egyszer játszottunk egymás ellen. Majd megkérdezte, hogy volna-e kedvem csatlakozni egy másik társulathoz vasárnaponként. Mondtam, hogy persze, mire gyorsan bejelölte magát a telefonom facebook applikációján – mivel én már homályosan láttam -, és azzal a lendülettel illedelmesen el is köszönt.

Ez a semmiből felbukkanó laza portsmouth-i srác Ben időközben szépen lassan a legjobb itteni barátommá vált. Ekkor éreztem először életemben, hogy egy tősgyökeres angol ember igazán megnyílt előttem, és őszintén közeli barátjává fogadott. Ezt pedig – ha hiszitek, ha nem –  az angliai beilleszkedésem egyik legjelentősebb mérföldkövének tekintem. 

És mint oly sokszor életem során, ismét a kosárlabda jelentette azt a bizonyos kapcsot. Később persze gyorsan elkezdtük kiaknázni a bristoli élet nyújtotta egyéb más szórakozási lehetőségeket is hétvégi kocsmázások, stand-up comedy-esték, utazások, közös vacsorák, vagy épp szabadtéri frizbizés formájában.

A kosárlabdát illetően pedig egy egészen érdekes pályaív figyelhető meg nálam. A járvány kitöréséig ugyanis rendszerint heti 2-3 órát kosaraztam, ami így a harmincas éveim derekán bizony több, mint amit a húszas éveim elején tudtam felmutatni. Az egészséges táplálkozás és a rendszeres erősítő edzések segítségével egyáltalán nem látom akadályát, hogy ezen a szinten még további 5-6 évet minden probléma nélkül sportolhassak. Mindeféle ágról-szakadt vírusok nem akadályozhatnak meg ebbéli tervemben. Egy esetleges sérülés esetén pedig “ki kell híni’ a piócásembert, az meg bekeni majd pipamocsokkal.” 🙂

Az idő múlásával persze felesleges küzdeni. Jobb elfogadni, hogy ez már a leszállóág. Az elmúlt hat-hét évben például már nem tudtam egy igazán kiadósat zsákolni. Mentségemre szóljon, hogy az azt megelőző harmincban sem… 🙂

A sport – és ezen belül a kosárlabda – iránt érzett végtelen szenvedélyem elévülhetetlennek tűnik. A felejthetetlen emlékek és életre szóló barátságok, amelyek ehhez a barázdált bőrlabdához kötnek már örökre az életem részei maradnak.

“Basketball does not build character. It reveals it.”

NYITÓOLDAL – Ismerkedj meg a szerzővel / Iratkozz fel / Nézd meg a többi posztot